Ez a gyerekkori képem számtalanszor eszembe jut mostanság. A pszichológiai problémák jelentős része, amikben nyakig benne voltam és vagyok, azt hittem, mind-mind megoldódnak, ha majd elegendő önismeretre tettem szert. Ha eleget dolgoztam magamon. Ha eleget tapasztaltam, ha érettebbé, tájékozottabbá, önérvényesítőbbé, bölcsebbé, stb. váltam. Valahányszor kínzott az elégedetlenség önmagammal szemben, azzal nyugtattam magam, hogy a hiányosságaim elszánt, lelkiismeretes, kitartó munkával kicsiszolhatóak lesznek. Aztán, ahogy lépkedtem előre az önismereti úton, az elégedetlenség gyanúsan örökös útitársam maradt. Mindig ott ólálkodott körülöttem. Mi értelme ennek az egésznek?! Még akkor sem átallott előjönni, amikor végre okénak éreztem magam, amikor végre párkapcsolatom lett, amikor gyerekeim lettek, amikor sikereket értem el. Magam sem értettem, miért, de ezt az elégedetlen énrészt Az Álomszövőbe is beleírtam, (akik olvasták, azoknak: ő volt a Gyermek). A Gyermek volt az örökké engesztelhetetlen, megvesztegethetetlen, állhatatos elvágyódás. Ő maga se tudta, hova, de mindenáron ki akart szabadulni ebből a „homokozóból”. És én most értem meg, mit is írtam le rajta keresztül annak idején. (Az egész Álomszövő ilyen egyébként, egy léleklátó, ihletett-ösztönös programterv magamnak, szóval, ha alig értettétek, megnyugtatásképp közlöm, megírásakor én is alig. )

Szóval, a pszichológia fontos és értékes tudás, amíg a homokozón belül maradunk. Kitanulhatjuk, hogyan lehet fölépíteni akár egészen cizellált várakat is, hogyan lehet lerombolni őket, egyáltalán: hogy működik ez a közeg, amivel dolgozunk. Így működik…. Könyveket írtam tele a működéséről, szóval véletlenül sem gondolom, hogy ez az egész ne lenne értelmes, vagy hogy itt ne lehetne fontos tudást szerezni. Arról van szó, hogy egy idő után az egész némiképp kezd repetitívvé válni. Az ember figyeli az ismétlődéseket, mintázatokat, és beköszönt a régről ismerős hiányérzet. „Láttam már, láttam már, láttam már. Ezt is láttam, kb. ugyanaz, mint az előző, csak pepitában.” Ez volt a baja a Gyermeknek is a világomban: egyszerűen unta magát. És most olvasom Tollénál (A most hatalma), ahogy szóról-szóra leírja ezt a kérdéskört: az egész az elme játéka, ahogy a múltba vagy a jövőbe játssza magát, és szenved benne. A megoldás: előhívni magadban a jelen pillanat tanúját, a megfigyelőt, s általa be-beérkezni egy békés jelenlétbe. Ha lehet, egyre többször. A megfigyelő szemén keresztül ugyanis ez az egész pszichológiai játéktér nem több, mint egy homokozó, amiben elmélyülten játszunk mindahányan. És minek is? A homok felépül, leomlik, kipereg az ujjaink közül, építünk és rombolunk benne, de maga az anyag nem változik: hullámzik és hánykolódik, örök visszatérésben, örök ismétlődésben.

Visszaálmodom most hát magam a gyerekkori homokozómba, emlékszem, amikor leástam az aljáig, és megéreztem a körmeim alatt a cementlapok nyirkos keménységét. Kibontottam az oldalát is, hogy lássam, milyen a fala belülről. Most is ezt teszem a világommal. Unom már kicsit – azt szeretném tudni, mi van a homokozómon túl. A Gyermek én vagyok. Nem gondolom, hogy fölösleges volna itt játszani – és hiába is akarnék bárkit kirángatni belőle – ahogy engem se lehetett volna, amíg könyékig benne turkáltam. Megvan a maga ideje a kilépésnek is. Tolle azt mondaná: mondjuk MOST?