A Tettes-Áldozat-Megmentő játszma

Nekidurálom magam ennek, mert magyar nyelvű internetes forrást alig-alig találtam erre a jelenségre, pedig nekünk aztán igazán hasznos volna tudni róla. Úgy tapasztalom, kicsiny hazánkban (és ezzel a véleményemmel talán nem vagyok egyedül), különös előszeretettel játsszuk ezt a rendkívül manipulatív és sehova nem vezető játszmát. Íme:

A Karpman-féle drámaháromszög – újrafűszerezve

A drámaháromszög lényege, hogy szeretünk olyan helyzeteket keresni magunknak, ahol előbb-utóbb belesodródhatunk vagy a Tettes, vagy az Áldozat, vagy a Megmentő szerepébe. Attól függően, hogy hogyan bántak velünk gyermekkorunkban, és melyik magatartásformára szoktunk rá, általában van egy kedvenc szerepünk, amivel előszeretettel azonosulunk, ez lesz a játszmában a “startpozíciónk”: vagy Tettesként, vagy Áldozatként, vagy Megmentőként bocsátkozunk bele a helyzetekbe, ahol aztán sűrűn váltogatjuk a kezdő szerepünket a másik két pozícióval is. Az eredmény egy ördögi kör, egy meglehetősen mozgalmas, ám idővel igen megterhelő helyben járás – a drámaháromszögön belül. Nézzük most meg közelebbről ezeket a startpozíciókat:

A MEGMENTŐ

Kezdem ezzel, hiszen segítő foglalkozásúként ebbe a legkönnyebb belecsúszni. Általában olyan emberek sodródnak bele ebbe a pozícióba, akik gyermekkorukban “szülősítve”, de legalábbis “felnőttesítve” voltak, azaz kénytelenek voltak a saját igényeiket háttérbe szorítani, mert csak úgy kaptak figyelmet/elismerést, az (általában Áldozat vagy Tettes) szüleiktől, ha “problémamentes”, jó gyerekek voltak és kiszolgálták a szüleik igényeit. Ők azt tanulták meg a világról, hogy “csak akkor van rám szükség, ha gondoskodom” – és utolsó leheletükig  próbálnak ennek megfelelni. Ők azok, akik kiteszik a szívüket – amit aztán mások jól kint is hagynak.

A Megmentők gyakran ismételt mondatai:

“Mennyi mindent megtettem érted, és ez a köszönet?!”

“Mihez kezdenél nélkülem? Mire vinnéd nélkülem?”

“Ha én nem lennék, te már rég az utcára/kórházba/…-kerültél volna!”

“Ó, te szegény! Hadd segítsek, megcsinálom inkább én!”

A Megmentők azok, akik mindig igyekeznek mások kedvében járni, mások igényeire tekintettel lenni – a saját igényeik kárára is. Abban az illúzióban élnek, hogy ha eleget gondoskodtak másokról, egyszer eljön majd a pillanat, amikor a többi ember -hálából- elkezd majd róluk gondoskodni.

A rendkívül szomorú hír az, kedves Megmentő-társam, ha magadra ismertél, hogy ez a pillanat egész egyszerűen NEM jön el. Sem akkor, ha majd felnőnek a gyerekeid, sem akkor, ha majd nyugdíjba vonulsz, sem pedig a halálos ágyadon – és minél hamarabb megemészted ezt a kemény igazságot, annál hamarabb van esélyed egy megelégedett(ebb) élet kialakítására. Hiszen nem túl szívderítő dolog végignézni, ahogy mások elcsámcsogják az általad kikapart gesztenyét; élvezik a javakat, amikért te güriztél – és hiába várod, a viszonzás valahogy mindig elmarad.

Az egyetlen kiút ebből a kelepcéből az, ha nem tétovázol tovább, és saját kezedbe veszed a dolgokat: elkezded felfedezni réges-rég megtagadott saját igényeidet. Javaslok néhány új mondatot: Nekem mire lenne most igényem? Hogyan gondoskodhatnék most magamról?”

Meg fogod látni, minél többször sikerül a saját szükségleteidet ÉSZREVENNI és KIELÉGÍTENI, annál kevesebb neheztelés lesz benned a “hálátlan” többi ember irányába. Win-win szituáció: te örülsz, mert végre nem engedted magad a háttérbe szorítani, a másik örül, mert nem keltesz benne többé lelkiismeret-furdalást.

A játszmából való kilépéshez fontos tudnod a különbséget a Megmentés és a Hiteles segítségnyújtás között:

A Megmentő sajnálatból cselekszik, és azért, hogy önmagát erősnek és hatóképesnek élhesse meg. Nem hisz a másik képességeiben, ezért úgy segít, hogy azzal a segítséggel a másik helyett cselekszik, megfosztva őt attól, hogy a saját hibáiból tanuljon. A segítségnyújtással valójában kontrollt gyakorol a másik felett, kiszolgáltatottá teszi és gyengévé, hiszen újra és újra kimenti a másikat az erőt próbáló helyzetekből. Ha úgy vesszük, a Megmentőnek szüksége van egy Áldozatra, akit újra és újra megmenthet, mert csak így tudja magát fontosnak és erősnek megélni! Ez nem túl tisztességes magatartás, történjék bár a legnagyobb önfeláldozás zászlaja alatt. A Megmentő “jónak” akarja magát megélni, olyannak, akire szükség van, akit mások szeretnek és becsülnek, és egy apró kritika is megingathatja az önbecsülését. Önfeláldoz és kizsigereli saját erőit, ezért a segítésben egy idő után lemerül. Ekkor vagy ingerültté, keserűvé és cinikussá válik és elkezd másokat hibáztatni a hálátlanságukért, azaz: átvált “Tettes” üzemmódba; vagy belebetegszik a túlhajszoltságba, és azok, akiket elerőtlenedve már nem tud tovább tutujgatni, elfordulnak tőle, így elmagányosodik és Áldozattá válik.

A Hiteles segítő együttérzésből cselekszik és a segítségnyújtása azt célozza, hogy a másik kezdje el mozgósítani a saját erőit. Nem cselekszik a másik helyett, hanem bátorítja, hogy képes legyen önmagáért cselekedni. Hisz a másik erejében és képességeiben. Van ereje és önuralma akár végignézni, hogy a másik fejjel menjen a falnak – és azután ott lenni a számára, amikor fáj a fej és kötszerre van szükség. Nem veszi ki a kontrollt a másik kezéből, nem menti ki helyzetekből, hanem rendelkezésre áll, amikor a másiknak valóban szüksége van rá. Ilyenformán a valós segítségadás olykor “ridegségnek” is hathat: hiszen van benne egy távolságtartó jelleg, és egy felhívás a másik felé arra, hogy vállaljon önmagáért felelősséget. Egy hiteles segítő önbecsülését nem ingatja meg, ha kritikát fogalmaznak meg vele szemben, mert nincs függésben, azaz nem igényli, hogy őrá mindenáron szükség legyen. Egy hiteles segítő általában nem önfeláldoz (bár kivételes esetekben dönthet úgy), nem teszi a háttérbe a saját igényeit és szükségleteit, hanem gondozza azokat, képes nemet mondani és határokat kijelölni: így tudja biztosítani azt, hogy hosszú távon és sokaknak segíthessen, elkerülve a kimerülést, kiégést.

AZ ÁLDOZAT

Rendkívüli előnyökkel kecsegtető pozíció! Megélhetjük, hogy gyengék és tehetetlenek vagyunk, hogy szerencsétlenül jártunk, becsaptak minket, hogy nem mi tehetünk róla, hogy kegyetlen a sorsunk, hogy nekünk semmi sem sikerül, és mi úgysem vagyunk elég okosak/szépek/jók/stb.  Ráadásul mindezért nem is kell felelősséget vállalnunk, hiszen nem a mi hibánk! Esetleg kereshetünk magunknak egy ügyeletes megmentőt, aki gondoskodik rólunk, míg mi ernyedten hátradőlünk, és tiszta szívből sajnáljuk magunkat. Ugye milyen kényelmes?

Az Áldozat szerepébe általában olyan emberek nőnek bele, akik gyerekkorukban azt tapasztalták meg, hogy csak akkor figyelnek rájuk, amikor bajba kerülnek/lebetegednek/magatehetetlenek. Amikor egy túlféltő (és általában Megmentő) szülő kipárnázza a gyermekének a világot, akkor azzal két dolgot tanít meg neki: 1- te nem vagy képes magadra vigyázni 2-bízd csak magad másokra, akik jobban tudják, és cselekednek helyetted. A tanulnivaló lényege: te túl gyenge/ügyetlen/buta/stb. vagy ahhoz, hogy a világban elboldogulj.

Amikor egy túl kritikus, túlkontrolláló, esetleg bántalmazó (és általában Tettes) szülő a gyerek minden önálló lépésében hibát talál, azzal is azt tanítja a gyereknek, hogy ő túl hülye/ügyetlen/gyenge/stb. ahhoz, hogy képes legyen önálló döntéseket hozni, jobb, ha engedi, hogy mások döntsenek helyette.

Akárhogyan is, az eredmény egy önállótlan, tehetetlen, mások jóindulatának, segítőkészségének kiszolgáltatott Gyermek-ember, aki megátalkodottan tagadja saját képességeit és erejét.

Az Áldozat kedvenc mondatai:

“Nekem ez úgysem fog menni, én ehhez úgyis túl béna/hülye/gyenge/beteg vagyok.”

“Miért pont engem bántanak mindig?”

“Nekem úgyse sikerül soha semmi. Üldöz a balszerencse.”

“Miért nem tud rajtam senki segíteni?!”

És hogy mi a baj az áldozatisággal?

Hát pont ez:

Hogy feljogosítva érzed magad arra, hogy kapj és kapj és kapj és kapj….

Hiszen te csak egy szegény áldozat vagy, akinek minden segítség kijár. Sőt, akár még sértve is érezheted magad, ha valaki nem úgy segít, ahogy az (szerinted) neked megfelel. Kritizálhatod a megmentődet, elégedetlenkedhetsz vele, és még inkább áldozatnak élheted meg magad, hiszen lám, még segíteni sem tudnak rajtad “normálisan”. Te szegény….

Kedves Áldozat-barátom, ha magadra ismertél, van egy kőkemény igazság, amivel muszáj szembesülnöd, (persze csak ha még ebben az életben szeretnéd megismerni a saját erőidet és képességeidet): a te csapdád neve az önsajnálat. Hagyd abba, és ne várj arra, hogy ezt bárki kianalizálja belőled: _neked_ kell befejezni, mégpedig azért, mert úgy döntöttél, elég volt. Minden olyan pillanatban, amikor kezdenél belesüppedni az önsajnálatba, rázd meg magad, és emlékezz rá, hogy ez egy csapda, amivel leginkább csak magadnak ártasz, míg a külvilág eltrappol melletted. Emlékeztesd magad arra, hogy most mit tehetsz te meg azért, hogy jobban érezd magad? Milyen képességeidet és erőidet tagadtad meg annak idején, hogy már nem is hiszel a létezésükben? Keresd meg az erőidet, és hidd el, hegyeket fogsz tudni megmozgatni velük. Win-win szituáció: te örülsz, mert nem kell többé mások jóindulatától függened – mások örülnek, hiszen végre nem szívod el -feleslegesen- az energiáikat.

Fontos látni a különbséget az Áldozat és a Harcos között:

Az Áldozat nem vállal felelősséget a saját cselekedeteiért, és mindig másoktól várja a megoldást. Ezek a megoldások persze sosem lesznek speciálisan az ő személyére szabottak, hiszen nem saját megoldások. Az áldozat elhagyja magát, és engedi, hogy mások sürgölődjenek a műtőasztalánál (és utána ágál, hogy milyen rondán varrták össze a sebét). Az áldozat nincs tisztában a saját képességeivel, nem ismeri őket és nem hisz bennük. Az áldozat belesüpped a mocsárba, és teljes súlyával ránehezedik arra, aki őt igyekszik kihúzni – sőt, olykor maga mellé is rántja azt, aki ki akarta menteni. Az áldozat tehetetlen és telhetetlen, és feljogosítva érzi magát arra, hogy minden segítséget megkapjon. Hála helyett gyakran neheztel a segítőjére, és mindig többet és többet akar, anélkül, hogy a helyzetében jelentős javulás állna be.

A Harcos felmérte, hogy az élet legnehezebb pillanataiban kizárólag magunkra számíthatunk, és senki helyettünk el nem viheti a keresztünket. Ezért felelősséget vállal a helyzetért, amibe került (leginkább: hozta magát!!), és maga küzd meg vele. Kitartóan állja a nehézségeket, és bízik benne, hogy a türelmes, odaadó munka előbb-utóbb elnyeri jutalmát. A Harcos tisztában van a képességeivel és bízik a saját erejében – de ismeri és elfogadja azok határait is. Képes mások segítségét elfogadni, és az ezzel járó kiszolgáltatott helyzetért nem neheztel rájuk. Hálával gondol azokra a jótét lelkekre, akik segítették őt az útján (v.ö.: Veronika kendője), de nem helyezi át rájuk a keresztjét. A Harcos nem húzza le maga mellé azt, aki segíteni akar rajta, sőt, akár képes elvágni a kötelet, hogy a másikat mentse – mert a saját jól-létét nem helyezi a másiké elé.

A TETTES

Erről a legnehezebb beszélni, mert ez talán a legnehezebb életút mind közül…

Általában bántalmazott gyerekek állnak rá a Tettes-vágányra, mégpedig, hogy önmagukat mentsék: ha engem bántanak és lealáznak, és túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megvédjem magam, akkor könnyedén egyes-egyedül találhatom magam egy ellenséges, kiszámíthatatlan univerzum kellős közepén.

Ekkor dönthetek, hogy hagyom magam (és egy életre Áldozattá válok), vagy pedig felállok, és az első adandó alkalommal könyörtelenül visszaadom a világnak azt, amit én elszenvedtem: azaz bántalmazóvá válok magam is. Ez a szerep képviseli majd számomra a biztonságot: ha én vagyok fölül, én ütök először, akkor ezzel többé-kevésbé biztosíthatom, hogy engem ne merjenek “kóstolgatni”.

Rossz vagyok, hiszen jó gyerek nem kaphat bántást. Rossz a világ, hiszen ellenemre tör. Hol lehet a szívnek és a szeretetnek, a gyöngéd érzéseknek helye, ha kint is, bent is csak a rossz van?

Érzésem szerint amit a Tettes megátalkodottan eltagad önmagában, az a világ és a saját jóságába vetett hit. Hogy nincs mindenki ellene, és nem is szükséges állandóan résen lennie, védekezésben élnie. Hogy a szeretet nem csak egy üres lózung.

A Tettes kedvenc mondatai:

“A világ kemény hely, választhatsz: vagy eltaposol, vagy eltaposnak!”

“A kis hülye azt hitte, bekóstolhat engem – hát most jól megkapta a magáét!”

“Na majd én móresre tanítalak!”

“Rossz vagyok, de használható…”

“Csak azt kapta tőlem, amit jogosan érdemelt!”

Kedves Tettes-társam, ha olvasod ezt – fontos szembesülnöd a ténnyel: nem volt jogos, amit tettél, és ártottál vele. Akárhogyan is, okkal vagy ok nélkül, de kárt okoztál, és itt az ideje felmérni a kártétel minden következményét és hozadékát az életedben. Jó volna tudnod, hogy létezik irgalom.  Létezik megbocsátás. Létezik szeretet. Létezik jóság. Figyelj: számodra is. Benned is. Te is Fény vagy, úgy, ahogy mindenki más: emlékezz végre vissza erre. Akármit is követtél el a másikkal szemben, keresd meg a vezeklés, a jóvátétel és a bűnbocsánat útjait – és ne vétkezz többet, mert NEM VAGY ROSSZ.

Ezen a helyen szerintem fontos a különbségtétel a Tettes és a Megtért bűnös között.

A Tettes keserű és érzéketlen, a világot és önmagát is velejéig rossznak éli meg. A szeretet, a jóság, a gyöngédség dühíti, mert nyálas képmutatásnak éli meg. A Tettes bánt, hogy ne bántsák – de mindeközben a saját ártatlanságába, jóságába és szerethetőségébe vetett hitét sebzi, egyre mélyebben. Hogy ezzel ne kelljen szembenézni, szüksége van bűnbakokra, akiket “jogosan” hibáztathat, akikre szabadon haragudhat, és akiket ezért Áldozattá tehet. Előfeltételezi, várja és ezáltal behívja a rosszat az életébe, ami beváltja és újfent csak megerősíti az előzetes várakozásait. Frusztrál másokat és frusztrálódik menetközben, és mindvégig azt éli meg, hogy jogosan haragudott, és mindenki csak megérdemelten kapta tőle a bántást.  Feljogosítva érzi magát arra, hogy másokat megleckéztessen; a végső igazság birtokosaként fellépve nem tűri a kritikát, és nem engedi, hogy bárki/bármi megkérdőjelezhesse az igazát.

A Megtért bűnös átélte, túlélte, elkövette a borzalmat: kívülről-belülről megismerte az emberi gonoszságot, esendőséget –  mégis képes tanúságot tenni a jó mellett. Nem látja rózsaszínben a világot, talán soha nem is látta. Ám feketében sem, mert felismerte, hogy a fekete szemüveg ugyanolyan torz képet ad, mint a rózsaszín. Volt ereje meglátni és szembenézett a saját bűnösségével, felelősségével a károkozásban. Alázatot tanult, vezekelt és megkereste a maga bűnbocsánatát – és nem vétkezik többé. Táncolt az ördöggel, de kilépett a körforgásból. Elhiszi, és választja a jót – és ez a választás az ő részéről nem csak belé nevelt illem, hanem végigjárt út, felégetett hidak: tapasztalati döntés. Különbséget tud tenni a bántalmazás és a jogos önvédelem között, képes árnyaltan látni a helyzeteket és nem gondolja magát az igazság végső letéteményesének.

A Tettes útja még egy szempontból figyelemre méltó: a legtöbb esetben a drámaháromszögből a Tettes szerepén keresztül vezet kifelé az út. Amikor ugyanis egy Áldozat elkezd kiállni magáért és a saját önálló döntéseiért, lehet, hogy a Megmentője hálátlannak fogja titulálni, és Tettesnek éli meg őt. Ha egy Megmentő úgy dönt, befejezi az önfeláldozó önmegtagadást, akkor az Áldozat nem érti majd, miért nem szolgálja már többé az ő szükségleteit: önzőnek fogja titulálni, és Tettest lát benne. A játszmákból való kilépésnél ezért előfordulhat, hogy el kell viselnünk azt a frusztrációt, hogy Tettesnek címkéznek minket – de mi csak tartsunk ki, és bízzunk benne, hogy ha mi abbahagytuk a játszmát, az a másikat is változásra késztetheti – legalábbis irányunkban mindenképp.

Kívánok mindenkinek sok erőt ezen az úton, lépjetek ki a játszmáitokból, és béke legyen veletek! 🙂 <3

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

* Fontos kiegészítés: a Tettes-Áldozat-Megmentő kifejezéseket itt a drámaháromszögön belül értelmezve használtam; ám ezek a fogalmak természetesen léteznek játszmán kívül is. Egy hároméves gyermek, aki vízbe fullad a Földközi tengeren, nem játszmából válik Áldozattá. Egy családapa, aki saját testével védi a gyermekét a golyózáporban, nem játszmázásból lesz Megmentő. És végül, léteznek valódi Tettesek, akik kíméletlenül, minden empátia, lelkiismeretfurdalás és belső konfliktus nélkül tesznek másokat áldozattá.

Források, amiket a bejegyzéshez felhasználtam:

*Birtalan Balázs

*Lynne Forest

*Eric Berne

*Rhoda Mills Sommer

Tetszett?

Hátha ez is érdekelni fog: