A Szépség nyomában…
No, ha már egyszer idetaláltál, akkor most gyere szépen, fogd meg a kezem, hadd mutogassam végig neked, hogyan találnak el a Teremtőhöz az egyébként nem túl vallásos japánok a Szépség létrehívása közben.
Nyilván vannak spirituális(an átmozgató) alkotások a nyugati kultúrkörben is, ám úgy találtam, a japánok, mint annyi minden mást, ezt is a maguk speciális módján csinálják: náluk a Szépség keresése, megteremtése önmagában egy spirituális-filozófiai út tud lenni. Megpróbálom érzékeltetni.
A japán esztétika – wabi-sabi és társai
A japánok az évszázadok során egész tudományát fejlesztették ki és írták le a Szépségnek, amiről pl. itt és itt bővebben és hozzáértőbbektől is olvashatsz, de azért most én is zanzásítom ide néhány összetevőjét, a teljesség igénye nélkül, már csak a saját gyönyörűségemre (is). 🙂
Wabi-sabi
Azon dolgok szépsége, melyek tökéletlenek, átmenetiek, hiányosak. Mert ami épp, hogy rügyezni kezd, vagy már hervadásnak indult, jobban fölkelti a szemlélőben a keserédes érzést, hogy a dolgok átmenetiek és semmi sem állandó. (Ami pedig egy buddhista alaptétel és/vagy kiindulás egy bölcsebben élt élethez.)
Mantrázzuk hát kicsit együtt:
„Minden dolog átmeneti. Minden dolog befejez(het)etlen. Minden dolog tökéletlen.”
Miyabi
Elegancia, kifinomultság, letisztultság – tehát mindazon dolgok elkerülése, amik közönségesnek, durvának, netán csiszolatlannak hathatnak. Torii Kotondo ‘Hosszú alsónemű’ című fametszetén ennek a gyönyörű kis hölgynek -azt hiszem- igen könnyedén sikerült ez a nehéz mutatvány. Ja, és hogy el ne felejtsem: mindezt spontán(nak tűnő) módon kell ám művelni!
Shibui
Ez a személyes kedvencem: az egyszerű, szerény, mindenféle hivalkodástól mentes szépség. Valami olyasmi, aminek nem szükséges hivalkodni, mert a minősége önmagáért beszél. Az ilyen tárgyak szemlélésébe -állítólag- sohasem un bele az ember, mert a kitartó szemlélő újabb és újabb részleteiben fedezheti fel a szépségét. Mélyebb üzenet: ne akarj „szép” lenni, egyszerűen csak légy „jó”, de az megbízhatóan, mindhalálig.
Jo-ha-kju
Ez az alapelv elsősorban a mozgásos művészetekben nyilvánul meg, a ‘jo-ha-kju’ jelentése:
‘lassú kezdés – fokozatos felgyorsulás – gyors befejezés’.
E mögött kell legyen valamiféle bölcsesség: hiszen hogyan érdemes nekikezdeni bármi ismeretlennek? Lassan, megfontoltan, tájékozódva. Aztán menet közben, ha már rátanultunk, egyre gyakorlottabbá és gyorsabbá válunk, mígnem eljön a búcsú ideje: ekkor viszont már tartozunk magunknak (meg annak is, akitől-amitől búcsúzunk) annyival, hogy ne húzzuk-halasszuk a befejezést. Egyúttal azt is posztulálhatjuk, hogy semmi sem tarthat minket függésben. Csodálatos. Nézzük csak, hogyan csinálja ezt Sugino kardvívó mester:
Enso
Az üresség, a semmi – és a minden… (esetleg a 42. 😉 ), ahogy a dolgok visszaérkeznek a kezdetükhöz, a kígyó a farkába harap és új ciklus kezdődik… A kör egy annyira univerzális és oly sok jelentésréteggel rendelkező szimbólum, hogy azt itt most meg sem kísérelem felsorolni. De talán ennek tudatában érthetővé válik, hogy Japánban akadnak olyan elvetemült kalligráfusok, akik (spirituális gyakorlatképpen) naponta próbálkoznak a tökéletes kör megrajzolásával. Ez nem kis vállalás, ha belegondolsz, körző és egyéb eszközök nélkül, csak úgy, szabad kézzel, egy vonással. Ami a szépséghez fűződő mondanivalót illeti: sokszor valaminek a hiányával tudjuk a legtöbbet kifejezni – azaz úgy mondunk a legtöbbet, ha hallgatunk.
Kintsugi
Egy művészeti ág, melynek lényege, hogy az eltörött tárgyat nem dobják ki, hanem újra összeillesztik, és a réseket aranyporral kevert lakkal feltöltik. A törést tehát nem valami rejtegetnivaló csúfságnak tekintik, hanem épp ellenkezőleg, kihangsúlyozzák, mint az adott tárgy történetének részét. Ennek pszichés megfelelője az a jelenség, amit poszttraumás növekedésnek szokás nevezni: azaz sok esetben, ha történik velünk valami borzasztóan rossz dolog, és túléljük, erősebb, bölcsebb emberként keveredünk ki a helyzetből. A múltunk hegeit magunkon hordozzuk, a történetünkké válnak -és így tesznek minket egyedivé és különös módon széppé.
A japán kertek
Ezek annyira lebilincselően gyönyörűek, hogy muszáj róluk külön írnom. Szinte észrevétlenül (hogy ne mondjam: alattomosan) az ember bőre alá kúsznak, és pusztán a szépségük csodálata közben összekötnek a Magasságossal. (*Vonatkozó irodalom: A mennyei prófécia) Nem nehezednek rád gigantikus méreteikkel, nem nyomnak le a súlyukkal, mint mondjuk a Szent Pál Székesegyház, hanem csak egyszerűen melléd ülnek hallgatni, és közben – szinte barátilag, végtelenül tapintatosan, és mégis ellenállhatatlanul – befelé fordítják a figyelmedet.
Már a megtervezésükkor ezer szempont érvényesül:
Vannak például kertek, amelyeket eleve úgy rendeznek el, hogy a környezetükben található objektumok (pl. hegyek, építmények) mintegy hátteréül szolgáljanak a kertben elhelyezett fáknak, szikláknak. A japán kertek kialakításakor kínosan ügyelnek arra, hogy elkerüljék a szimmetriát, és a merőleges/vízszintes vonalakat is (mint amilyen egy fa törzse, vagy a víztükör felszíne) igyekeznek megtörni egyéb látványelemekkel.
Vannak (zen) kertek, amelyekben az üresség a lényeg – mégis, az arányok, az egyszerűség és a letisztultság áhítatos klauzúrát von köréjük (már ha nem fecserészik ott a békés szemlélőn kívül még ezer turista. 🙂
Végezetül, egy személyes emlék:
Egyszer, egy meglehetősen ünnepi alkalommal egy eldugott, ám -ha jól sejtem- igen minőséginek számító picike helyen láttak vendégül Japánban. A szokványos szereposztás szerint itt is a férj volt a szakács és a feleség a felszolgáló személyzet/kukta – mi pedig az egyedüli vendégek. Miután végigettük a fenséges, mesteribbnél-mesteribben összeállított ételekből álló menüsort, megakadt a szemünk az egyik hatalmas kalligráfián a falon. A szakács kitartó érdeklődésünkre elmesélte, hogy ez az ő műve, és nagyjából háromszáz változatból választotta ki a legjobban sikerültet. Látható, hogy nem kis méretű alkotásról volt szó, ezért el sem mertem képzelni, hány vödör festéket és hány ív papirost fogyaszthatott el a jó japán a lehető legtökéletesebb ecsetvonások után kutatva. Természetszerűleg izgatott minket, mi lehet az a gondolat, amire ennyi energiát szán egy távol-keleti mesterszakács. Nem csigázlak tovább, a felirat jelentése:
„Válaszd a nehezebb utat.”
Na, ezen el lehet filozofálni.
